Ezzel az írással szándékosan megvártam, hogy lecsengjen az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek és mártírjainak ünneplése, a tetteikről és sorsukról szóló megemlékezések. Október 23-a és november 4-e olyan dátumok, amelyek tisztán csak róluk kell szóljanak. Elmúlt ez az időszak, most már rátérhetünk egy szintén fontos témára, arra, hogy a forradalom leverői hogyan alakították ki a következő évtizedek Magyarországának életét, a tömegek viszonyát a politikához, kultúrához, a múlthoz, benne a bebörtönzött és legyilkolt áldozatokhoz. Arra, hogy ’56 mártírjainak véráldozatán mit és hogyan építettek fel a gyilkosaik és a velük együttműködők.

Előbb vegye fel saját oxigénmaszkját, és csak utána segítsen másoknak! - A repülőgépek biztonsági bemutatóiról ismert szabály Ukrajna uniós támogatásánál is érvényes, hiszen semmi értelme úgy támogatni másokat, hogy közben mi magunk is tönkre megyünk és képtelenné válunk a további segítségnyújtásra. A nemzeti konzultáció kilencedik kérdése arra kérdez rá, hogy támogatjuk-e az ukrán dömpinggabona további behozatalát?

Nem tudom már a pontos okát, de valamiért megnéztem a 444 nevű internetes oldal Valótlanul című filmjét, amelyet már több mint félmillióan tekintettek meg. Sőt, a filmről szóló podcastbeszélgetést is végigültem. Utóbbinál külön élvezeti elem volt, hogy videós formátumban elérhető, így a három kolléga testbeszéde, mimikája sokat elárult arról, hogy milyen érzésekkel, szándékkal diskurálnak a témáról. Nekem az a szituáció jutott eszembe róluk, amelyben egy vesztes focicsapat vezetése ül ki sajtótájékoztatót tartani, és hosszan magyarázzák, hogy miért maradtak alul az ellenféllel szemben. Nem azokról a sportemberekről asszociáltam a 444 stábjára, akik őszintén beszélnek a saját hibáikról, hanem az olyan fajta edzőről, csapatkapitányról és játékosról, amelyik másokra fogja a kudarc okát. Mert a film és a podcast mondandója borzasztó egyszerűen értelmezhető: a rendszerváltás óta tartó permanens médiaháború veterán harcosai igyekeznek értelmet adni annak, hogy immár nem csak ők határozzák meg a közbeszédet.

Nem tudom már a pontos okát, de valamiért megnéztem a 444 nevű internetes oldal Valótlanul című filmjét, amelyet már több mint félmillióan tekintettek meg. Sőt, a filmről szóló podcastbeszélgetést is végigültem. Utóbbinál külön élvezeti elem volt, hogy videós formátumban elérhető, így a három kolléga testbeszéde, mimikája sokat elárult arról, hogy milyen érzésekkel, szándékkal diskurálnak a témáról. Nekem az a szituáció jutott eszembe róluk, amelyben egy vesztes focicsapat vezetése ül ki sajtótájékoztatót tartani, és hosszan magyarázzák, hogy miért maradtak alul az ellenféllel szemben. Nem azokról a sportemberekről asszociáltam a 444 stábjára, akik őszintén beszélnek a saját hibáikról, hanem az olyan fajta edzőről, csapatkapitányról és játékosról, amelyik másokra fogja a kudarc okát. Mert a film és a podcast mondandója borzasztó egyszerűen értelmezhető: a rendszerváltás óta tartó permanens médiaháború veterán harcosai igyekeznek értelmet adni annak, hogy immár nem csak ők határozzák meg a közbeszédet.

A kampány elindult. A PestiSrácokat legyalulta a Facebook. A konzervatív tartalmak elérése el lesz fojtva a leglátogatottabb helyeken, mert érzi a transznacionális liberális elit, hogy bajba kerülhet az EP-választásokon. A fűnyíróelv alkalmazása közben pedig még a számukra kedves tartalmak is áldozatul esnek.

Ha a tűzszünet örvendetes fejlemény Gázában, miért ne lehetne az Ukrajnában is? Avagy van jó és rossz fegyvernyugvás, aszerint, hogy éppen mit diktálnak az USA érdekei?

Kaphasson-e Ukrajna uniós hadikölcsönt úgy, hogy Magyarország még nem kapta meg a neki jogosan járó uniós fejlesztési forrásokat? A nemzeti konzultáció hetedik kérdése az 50 + 20 milliárd eurós uniós hadikölcsön támogatásáról szól. A magyar választók 2022 áprilisában a háborúpárti baloldal ajánlatával szemben a békére szavaztak, Budapest ennek szellemében egyszer már elérte az öldöklésre szánt pénzek egy részének békés célokra fordítását.

Geert Wilders pártjának győzelme csak azoknak meglepetés, akik az európai magországok valóságát a neolib média szűrőjén keresztül érzékelik, s készpénznek veszik az általa sulykolt, rózsaszínűbb sztereotípiákat. Csakhogy ezek a társadalmak régóta súlyos letargiában vannak, Shakespeare-rel szólva, saját „rosszkedvük tele” igen hosszan tartóan nehezedik rájuk.